 |
 |
 |
|
Kisfaludy Károly (1788-1830)  Író, költő, szerkesztő, a romantika első nemzedékének irodalomszervezője, korában festőként is ismerték.Jó módú és művelt középnemesi családból származott, legidősebb bátyja, Kisfaludy Sándor ("Himfy-dalok") szintén költőként ismert.
Kisfaludy Károly 1788. február 5-én Téten látta meg a napvilágot, nyolcadik és egyben utolsó gyermekként - születésével anyja halálát okozva. Élete első fele a sikertelenségek sorozata: iskolája, katonai karrierje, festőművészi pályája mind félbeszakadt. A győri bencéseknél tanult, de fegyelmezetlen magatartása miatt ki kellett maradnia az iskolából. Részt vett a Napóleon-ellenes háborúkban, s főhadnagyként hagyta ott a császári hadsereget 1811-ben - apja ekkor kitagadta. Bécsben festészetet tanult, de kimaradt a művészeti akadémiáról. Helyette színházi előadásokra járt, s megismerkedett a kor romantikus képzőművészeti irányzatával. 1817 tavaszán telepedett le Pesten. Sorra jelentek meg művei: versek, elbeszélések, tanulmányok, kritikák. Történelmi tragédiái és társadalmi vígjátékai a vidéki és a fővárosi színházak kedvelt darabjai voltak. Mai napig népszerűek és játszottak vígjátékai: A kérők, Csalódások, A pártütők, Három egyszerre. 1821 végén megalapította gyorsan népszerűvé vált, irodalmi almanach-ját, az Aurórát, melyben Kazinczy Ferenc, Katona József, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, a fiatal Bajza József és Toldy Ferenc írásai jelentek meg. Ebben adta ki egyik legismertebb népies versét "Szülőföldem szép határa" címmel, melyet Siklós Albert zenésített meg. Sokat idézett hazafias költeménye a Mohács vers, melyből Kodály Zoltán készített vegyes kari művet, de a győri zeneszerzőt, Halmos Lászlót is megihlette. 1826-tól Kisfaludy Károly az irodalmi élet vezérévé vált, a köré szerveződött fiatal írókat tanította, bírálta műveiket, vitatkozott velük, a kritika megbecsülésére és felhasználására biztatta őket. Legnevesebb tanítványa Vörösmarty Mihály volt. Kettőjük közös emléktábláját helyezték el a Budapesten a Váci utca 19 számú ház falán. Itt halt meg Kisfaludy Károly 1830. november 21-én tüdőbajban. Kisfaludy Károly halála után kiadott munkái jövedelméből szobrot állítottak a Múzeumkertben, az Akadémián és a győri Sétatéren. A fennmaradó összegből alapították meg a Kisfaludy Társaságot (1836), amely 1841-től az irodalmi ízlés fejlesztésével és a hazai szépirodalom művelésével foglalkozott. A magyar romantika XIX. század kezdetétől fogva készülődött, hogy azután 1820 körül, Kisfaludy Károly kirobbanó sikerével uralomra kerüljön. Ettől kezdve tíz éven át ő a magyar irodalom főszereplője, a romantikusok szervezője, Vörösmarty nemzedékének ösztönzője, a kezdődő reformkor bizakodásainak kifejezője. Amikor 1830-ban, negyvenkét éves korában meghal, úgy gyászolja az ország, a főváros, az irodalom, mint legnagyobb fiát. Annyi bizonyos, hogy ha ösztönző hatása jelentékenyebb is, mint műveinek túlnyomó többsége, ha kétségtelenül nagy tehetségével több hevenyészett írást hozott létre, mint halhatatlan alkotást - irodalomtörténetünk egyik legvonzóbb, legrokonszenvesebb alakja. És néhány, kivételesen fegyelmezett költeményével, legsikerültebb vígjátékaival, prózájának ironikus humorával maradandó helye van klasszikusaink között. Nagy tekintélyű, maradi hajlandóságú nemesi família kitagadott fia volt. Apja konzervatív, Győr megyei közéleti férfi; bátyja, Kisfaludy Sándor, a századforduló utáni évek legnépszerűbb, de hasonlóképpen a nemesi múlt ábrándjaiban élő költője. Károly nyolc gyermek közül a legifjabb, Sándornál tizenhat évvel fiatalabb. Születésekor anyja meghal, s ezért apja már kezdettől fogva sem szereti. Az otthoni rideg légkör előbb csak szembefordítja apjával, de ez a nemzedéki ellentét idővel politikai és világnézeti ellenségeskedéssé erősödik. Otthon azt akarják, hogy katonatiszt legyen. Neki azonban egyre kevésbé kell a katonaság, s miközben egészen fiatalon főhadnagy lesz, nagy karrier várhatna rá, megválik a hadseregtől. Ráadásul polgárlányt akar feleségül venni. Mindez előkészíti a végleges szakítást. Apja megtagadja, ő hátat fordít a nemesi világnak és a nemesi életformának. Ifjúkora óta versel és fest. Sokáig maga sem tudja eldönteni, hogy festő legyen-e vagy költő. Nyomorúságos éveiben képeivel tartja el magát, s amikor már ünnepelt író, a maga gyönyörűségére még mindig fest. A Nemzeti Galériában látható képek bizonyítják, hogy a készülődő hazai romantikus festészetnek jó színvonalú képviselője. Ha az ecset mellett dönt, talán a jelentékeny magyar festők közt volna a helye. De felismeri, hogy a soron következő fő feladat a korszerű magyar irodalom. Sokat kószál külföldön. A tízes évek folyamán bekóborolja, javarészt gyalog, Ausztria, Svájc és főleg Itália tájait. Világlátottan, az új világirodalom ismeretében érkezik haza. Felismeri, hogy az ország szellemi középpontjának Pesten kell lennie. Itt telepszik le, és él egyszerre könnyelműen bohém és szívósan programszerű életet. Érvényt akar szerezni az újfajta költészetnek, drámának, meg akarja szervezni az irodalmat. Összebarátkozik Kazinczy pesti körével, különösen Szemere Pállal, kapcsolatokat talál az ország színtársulataival. Ő az első minálunk, aki irodalomból él. Ez már polgári életforma, habár ennek az életformának a bohém szélsősége. Egyelőre még nyomorog egy iparosmester házában, és ha nincs pénze, dohányszelencékre fest erotikus képeket. Közben Székesfehérvárott már játszották is az egyik drámáját, de a siker csak akkor következik be, amikor ez a fehérvári társulat 1819-ben Pesten vendégszerepel, és műsorára tűzi Kisfaludy Károly vadromantikus, még pufogó pátoszú drámáját, A tatárok Magyarországon címűt. Szerzője is tudja, hogy gyenge darab ez, de magán hordja a romantika minden jegyét. És telibe talál. Azok a hazafias és liberális szenvedélyek, amelyek hat évvel később már politikai hangot kapnak az első reformországgyűlésen, hangosan szólaltak meg a színpadon. Ezzel győzött minálunk a romantika. Olyan nagy a siker, hogy a közönség új Kisfaludy-drámát követel, és az egyszerre ünnepelt író négy nap alatt, kávéházi asztal mellett összeüt egy még frázisosabb, még gyengébb darabot: az Ilkát, amelynek még nagyobb a sikere. Ettől kezdve Kisfaludynak könnyebb az élete, de sokkal több a dolga. A nyomor éveiben tüdőbajt szerzett, de még tíz évig játszani tud a végzettel. Tisztességes lakásba költözik a Váci utcában, és a maga sajátos életformájában, amelyben egybefonódik a rendszertelen élet és a rendszeres munka, ital és pipafüst mellett, változatos szerelmek körében éjjel-nappal írja műveit, amelyeket irodalomra és romantikára éhesen kapkod a közönség. Hibáit maga látja legjobban, kis versikékben gúnyolja saját magát is, és néha van ereje nagyobb igénnyel tragédiát írni. A Stibor vajda már a jó drámák határát súrolja, és jambusaiban megszólal a nemesi-jobbágyi ellentét. Katona Bánk bánjáról senki sem tudott, a Stibor vajdát tehát a nagy nemzeti tragédiaként vették tudomásul. Majd következett végre egy igazi jó romantikus tragédia, az Iréne. De alkatának, hajlandóságainak igazán a vígjáték felelt meg. Eredendő humora, cselekménybonyolító képessége, anekdotázó kedve és a drámaírói gyakorlatban kialakult színpadismerete egyesült ebben a műnemben. A kitűnő A kérőkkel kezdődik a magyar vígjáték története. S mellette A pártütők és a Csalódások máig is a legjobb magyar komédiák közé tartozik. Könnyed, nem nagy súlyú, de jó hatású, lelket derítő színpadi játékok ezek. Innét kezdve egyenes a fejlődés vonala Kisfaludytól Szigligetiig, Szigligetitől Csiky Gergelyig és Csiky Gergelytől Molnár Ferencig. Aligha tagadható, hogy ez a könnyed színházi játék a magyar drámatörténet fővonala. A nagy súlyúak, Katona, Madách, Móricz Zsigmond, mindig kívül maradtak a fővonulaton, ők jelentették a rendkívülit; a szabvány irányát Kisfaludy mutatta. Ez volt a polgári igény, és Kisfaludy Károly irodalmi főalakja volt a nemzet polgáriasításának. Ezt a feladatot végezte el, amikor elbeszélő prózájával előkészíti a magyar romantikus regényt. Itt is legsikerültebbek vidám írásai, az anekdotázó Tollagi Jónás és a szatirikus Súlyosdi Simon. De az olyan vértől ázó kisregények, mint a Tihamér vagy a Vérpohár, közvetlen előkészítői a nemsokára megjelenő Jósika-regényeknek. De nem kevésbé jelentékeny költészete sem. A romantikus múltidézés mint a jövő építésének eszköze, sehol sem talált olyan pátoszteljesen szép megfogalmazásra, mint nagy elégiájában, a Mohácsban, ebben a hamar klasszikussá vált, hibátlan költeményben. Az Alkonyi dalban, legszebb szerelmi versében már a Szeptember végénnek anapesztikus dallamosságát előlegezi, az Eprészlány Vörösmarty Szép Ilonkájának előkészítése. És ami előbb Csokonainál, utóbb Vitkovicsnál kísérlet volt, a népdal, az Kisfaludynál romantikus programmá lett. Huszonnégy népdala, köztük a műfaj mintaremeke, a Szülőföldem szép határa, irányt mutatott a következő nemzedékeknek, innét egyenes az út Czuczor Gergelyen át Petőfiig. És még hamar divatossá vált balladaköltészetünket is vele kell kezdenünk. S mindeközben élete középpontjában az irodalomszervezés állott. Körülötte kristályosodott ki a magyar romantika. Aurora című évkönyve az új irodalom legfontosabb orgánuma és szervezőereje volt. A következő nemzedék itt csoportosult, Kisfaludy felnevelte a nála nagyobbakat. Vörösmarty, Czuczor, Bajza, az irodalomtörténész Toldy Ferenc együtt lépett ki a nagy ösztönző asztaltársaságából. S úgy is tekintettek mindannyian rá, mint előttük járó útmutatóra. Kétségtelen, hogy túlságos rögtönzőképessége, természetében rejtőző rendetlensége, bohém könnyelműsége folytán nagyon egyenetlen az életműve. Sok benne a gyorsan romló, a csak napi hatást kiváltó. Még jó tragédiáin is ott ülepszik az idő pora. Prózájában is fontosabb az indítóerő, az ösztönző hatás, mintsem az időálló irodalmi érték. De néhány vígjátéka, köztük üde egyfelvonásosai, friss hatású népdalai és komoly hangvételű költeményei közül a Mohács és az Alkonyi dal maradandó irodalmi értékek hordozója. Alakja, egyénisége, szenvedélyekben és munkában elégő élete pedig irodalmi múltunk egyik legszeretetreméltóbb alakjává teszik
KISFALUDY KÁROLY (Tét, 1788. február 5. – Pest, 1830. november 21.) Legifjabb testvére volt az ugyancsak író Kisfaludy Sándornak. Katolikus nemesi családban született a Győr megyei Téten 1788-ban. Születése édesanyja, Sándorfi Ilona életébe került, ezért apja „anyaölés” miatt kitaszította a családból. 1799-től a győri bencéseknél tanult. Apja időnként meglátogatta, hogy keményen megverje, mivel rosszul tanult. Végül kivette az iskolából, ezért katonának szegődött. Adósságokba keveredett, apjával végleg megromlott a viszonya, csak Teréz nővére pártfogolta. 1812-ben megkapta anyai örökségét, amit rögtön el is mulatott. Festészetből tartotta fenn magát Bécsben. 1815-ben Olaszországban is megfordult, majd 1817-ben Pesten telepedett le. 1822-től szerkesztette az „Aurora” című folyóiratot. 1829-ben nagy beteg lett és egy év múlva tüdőbajban halt meg. Irodalom:
|